1. fejezet: Csak a kezdet
Cassie szemszöge
Egy réten a tél közepén. Csodálatos és dermesztő. De mégis mit keresek én itt? Sohasem jártam ezen a környéken. Nem vagyok egy természetimádó, az osztálykirándulásokon is inkább kihagyom a túrázást... Még csak most észleltem, hogy mennyire hideg van. A kezemet összekulcsoltam mellkasomon, felmelegedés céljából, gondoltam így nem fogok fázni. Ám amikor a hideg kezem a csupasz bőrömhöz ért, a vér mintha megszűnt volna folyni az ereimben. Ledermedtem a meglepetéstől. Az egész testemet egy vékony nyári ruhácska védte a zord tél a közepén. Sárga mintás, könnyű öltözék volt, rikító zöld színe figyelemfelkeltő és vidám hangulatot tükrözött. Sohasem láttam még ezt a ruhát.. Hihetetlen, még most sem tudom felfogni mi történik itt. Pár pillanatig körözni kezdtem a saját tengelyem körül, amikor végre rájöttem hol is vagyok pontosan. Azon a réten álltam, ahol abban a szörnyen gagyi horrorfilmben kivégezték a menekülő lányt. Újból csak az a bizonyos kérdés ötlött fel bennem " - Mégis mi a frászkos fenét keresek én itt? " Egyáltalán nem voltam egy félős lány. Félhosszú barna hajamat hátrafogtam a karomon lévő ócska gumi karkötővel, majd törökülésbe leültem és elkezdtem hógolyókat gyúrni. Fél óra elteltével ugyan itt tartottam, igaz a hógolyók száma nőtt, de ezen kívül semmi más nem változott. Eltelt az első óra, én csak ülök... A második óra, csak a golyók száma nőtt... Harmadik óra, csend és az üresség mindenfelé amerre néztem ezen az ócska réten. Éreztem, hogy valami itt nincs rendben.. Sőt, egyenesen semmi sincs rendben! Furcsa, de elkapott a paranoia. Felálltam és elindultam visszafelé. Nem tudtam meghatározni merre vagyok. Egy árva fát vagy bokrot sem láttam, kémény sem füstölgött a közelben, de még felhők sem voltak az égen. Az egész olyan volt, mintha egy karácsonyi hógömbben lennék bezárva. Már a levegőm is kevés volt, de fura módon egyáltalán nem fáztam. A lábam szinte magától lépdelt, a kishíján térdig érő hóban. Otthon Mechestenben sohasem láttam még ekkora havat, megszokott volt, hogy télen alig esik kettő centinél több hó és az is elolvad. A hátamba csapódó szél nyögés szerű hangokat sodort felém. Azonnal felkaptam a fejem, annak tudatában, hogy talán nem én vagyok az egyetlen ember ezen az átkozott helyen. Egy szempillantás alatt megfordultam és pihekönnyű léptekkel haladtam a hang irányába. Még messze volt, de így is jól lehetett hallani, hogy közeledek felé. Körülbelül negyedóra telt el és egy púpos, szürke kabátos alakot láttam a földre rogyva. Sokáig egy helybe állva bámultam, de az megse moccant. Gondoltam bajban van, így gyorsabban szeltem át a réten. Már csupán pár méter választott el tőle, mikor láttam, hogy a bácsika a földön térdelt, az arca pedig szinte súrolta azt. Igaz csak hátulról láttam, de ezt megtudtam állapítani. Lassan odasétáltam és kedvesen megszólítottam..
- Csókolom, Kérem! Minden rendben? - kérdeztem önfeláldozó hangon és közelebb léptem az öreghez.
Nem válaszolt. Mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet, pedig nem vagyok egy halk lány. Kicsit lehajoltam, hogy megérintsem a vállát és ekkor láttam csak, hogy vér ömlik az arcából. A vére szinte tócsában állt a makulátlanul fehér hóban. Hirtelen megijedtem. Az alak jobban felemelkedett és láttam, hogy készül megfordítani a fejét. Egy töredék másodpercbe sem telt bele és ordítva omlottam a földre. A kezem az arcomon termett és az egész rét vérfüdőben állt, én pedig eszeveszedtül ordítottam az ürességben...
Sikítva kaptam fel a fejem. Körbenéztem és a jó öreg kémia teremben találtam magam. Csak álom volt.. Nyugtattam magam, egy nagy levegőt vettem, majd rápillantottam az órára. Este nyolc órát mutatott. Rémültem csaptam ki magam alól a széket és elindultam, hogy felkapcsoljam a villanyt. Közben sunyiban rápillantottam a tükörre, hogy nem-e látszik valami az arcomon. Szerencsére ugyan olyan volt mint azelőtt. Ennek még sosem örültem ennyire. Egy mozdulattal felkapcsoltam az összes lámpát és akár egy őrült elkezdtem kotorászni a táskámban. A legalján megtaláltam a mobilom, hol máshol is kellett volna lennie?! Megnéztem a híváslistát.
Anyu
Carlos
Apu
Katie
Michelle
Anyu
Rendőrség
Katie anyja..
Mennyit aludtam?? Kinéztem az osztályterem ablakán, kint korom sötét volt. Talán ha nem lennék ennyire magabiztos akkor még félnék is, de szerencsére félelem volt az egyetlen érzés amit ebben a pillanatban nem éreztem, de honvágy, fájdalom, aggódás és rosszérzések kavarogtak bennem. De a félelemnek nyoma sem volt bennem, még az álom ellenére sem. Az álmok csupán a képzeletem szüleményei. Buta és haszontalan képek..
Sóhajtottam, majd leomlottam az utolsó padba és beütöttem édesanyám számát a telefonomban. Még ki sem csöngött, de már is felvette.
- Kislányom! Istenem, Cassie! Hol vagy? Mindenki téged keres. Mégis minden renben? Oh, de örülök, hogy hívtál. Figyelj mond meg most azonnal, hogy merre vagy! Cassie? - visított Anyu a telefonba. Aggódás és öröm egyszerre érződött a hangjában.
Felsóhajtottam.
- Semmi baj nincsen.. Kérlek nyugodj meg! Csupán annyi történt, hogy elaludtam a suliban. Nem tudom mennyit alhattam, de csak most ébredtem fel, így az iskolabuszt is lekéstem... - regéltem, de anny (így becéztem) nem hagyott szóhoz jutni..
- Jaj, istenem.. Szörnyen boldog vagyok, hogy csak ennyi, már azt hittem elraboltak a gonosz cukrosbácsik!
- Anyuu! Tizenhat éves vagyok, csak tudod vigyázni magamra.. - pampoltam - Eljönnétek értem? - fogtam könyörgőre a dolgot.
- Persze, édesem. Mindjárt ott vagyunk. Egyébként is egy rendőrautóval kerestetünk, pár perc lesz az egész!
Hát igen. A szüleim semmit sem bíznak a véletlenre! Így felkaptama hátamra a táskám és a sok alvásnak köszönhetően adrenalínnal tele, kisétáltam a folyosóra. A rémálom csupán egy hátrahagyott emlék maradt a számomra...
A folyosón egyetlen egy villany sem égett, olyan volt, mintha vak lennék. Óvatosan eltogyogtam a villanykapcsolóig, (hat év ebben a suliban és már mindent megtalál az ember) és tenyérrel gyorsan lenyomtam az összeset. Az egész keleti szárny jól láthatóvá vált. Más esetben kihasználtam volna, hogy egyedül vagyok a gimiben, de most egyáltalán nem volt csíntevésre időm.. Éppen lefelé battyogtam a lépcsőn, a fejem felett mág visszapillantottam a folyosóra. Valami ott hevert a lány vécé ajtaja előtt. Túl messze voltam ahhoz, hogy beazonosítsam mi a fene az, szóval gyors visszaszaladtam megnézni. Odasietem és lehajoltam, hogy felvegyem. Egy vörös rózsa volt az, gyönyörű volt és nem meglepő, hisz Valentin nap van. Biztos valaki elhagyta! - gondoltam és ismét lekocogtam a lépcsőn, most egy gyönörű rózsával a kezemben.. Szerencsésen kiértem az utcára, itt nem tűnt olyan sötétnek. A mélyvörös rózsámmal a kezemben vártam, hogy ideérjen a rendőrautó, hogy egész éjjel tanulhassam a holnapi anyagot...
Miriam szemszöge
- Miariam, gyere vacsorázni! - kiáltott fel anyám.
- Csak befejezem a biosz leckét.. és átnézem a holnaputáni kémia anyagot - válaszoltam csendesen és visszahajoltam a könyv fölé. Mindig is én voltam a suli legjobb tanulója, a nagy szemüveges stréber, az osztály cserebogara. Senki sem barátkozott velem, de ez nem azért volt mert ők nem akartak. Én nem engedtem. Szerintem túl fura lennék barátnőnek, szóval a szabadidőmet a bulizás helyett tanulással töltöm. Sportolni sem járok, ugyanis eléggé szerencsétlen fajta vagyok, a testnevelésórát is nehezen élem csak túl. Múltkor például teljes erőből lefejeltem a focikaput, azelőt pedig hasra estem egy pinpong labdában. De engem nem zavar. Én így érzem jól magam, ilyen ügyefogyottan. Tudom, hogy erre születtem, hogy egész életemet ilyen unalmasan töltsem el. De ez van ha az ember nem közeledik más ember felé..
Második fejezet tartalma: Cassienel egy teljesen különböző lány, egy teljesen másik városban, Miriam is rejtélyes rózsát talál.. Eközben Cassie körül újabb bonyodalmak keletkeznek, de szinte észre sem veszi.. Eközben Mechestenben furcsa gyilkosságok történtek. A rejtélyes elkövetőt pedig Roseként kezdik el emlegetni...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Nagyon tetszett! Várom a folytatást:D